2020 január

Megint egy új évet kezdünk. Úgy rohannak az évek, mint a sebesvonat. Nem mindig volt ez így. Volt idő amikor egy perc is olyan hosszú volt, hogy azt hittem sose ér véget, De az a múlt.
64. évembe léptem. Ma már nem nagy kor, az emberek átlag életkora 80 felé jár.
Szép életem volt. Természetesen, mint mindenkinek, voltak jobb és kevésbé jó időszakok. Az én életem nagyon rosszul kezdődött és az egész gyerekkorom annak mondható, de azt mondják, ami nem öl meg megerősít. Lehet benne valami, mert ahogy teltek az évek szépen lassan elértem a céljaimat és a boldogságot. Ma egy boldog nagymama vagyok.
Mégis miért vetem papírra a következő történetet?
15 éves koromban ismerkedtem meg azzal az Emberrel, aki megváltoztatta az életem, útravalót adott és befolyásolta a további sorsom. Hat évet adott az életéből nekem, de később is tartottuk a kapcsolatot telefonon. Mindig szívesen hallotta a hangom és sokszor nagyon jó tanácsokkal látott el, önbizalmat, biztatást és reményt nyújtott számomra, Sajnos 1989 után elvesztettem. Kerestem a nyomát, de mintha a föld nyelte volna el. Egy idő után feladtam a napi szintű keresését, de ahogy az internet egyre több információt szolgált időnként ismét kutatásba kezdtem sikertelenül. A családját fellelhettem volna, de ezt nem akartam.
Teltek múltak az évek. A hiánya mindig megmaradt, de valahol beletörődtem, hogy már nem találom meg és miután 30 évvel idősebb volt nálam, az is felmerült bennem, hogy talán már nem is él, bár a szívem mindig elvette ezt a gondolatot.

Tavaly nyár végén, kezdődtek a bajok. Voltam már nagyon beteg, rengeteg műtéten estem át, egyik ilyen betegségemnél, már csak egy évet jósoltak, de mindent legyőztem. Most valahogy más volt. Egyre erősebb fájdalmaim voltak, a közérzetem fokozatosan romlott, majd az energiám is szinte a nullára csökkent. Az orvosi leleteim se voltak biztatóak és egyre romlottak. Úgy éreztem, hogy most komoly baj van. Mindezekhez társult egy szörnyű álom. Azt álmodtam, hogy rákos beteg vagyok és fél évem van hátra. Nem igazán adok az álmokra, de ez kissé elgondolkodtatott. Nem mondanám, hogy pánikba estem, inkább beletörődtem a ténybe, hogy egyszer valamibe meg kell halni. Azonban úgy gondoltam addig nem mehetek el nyugodtan, amíg a régen keresett személyt a föld alól is előkerítem. Ismét nagy erővel kezdtem meg a kutatást és láss csodát megtaláltam a lányát. Rettenetes hírrel szolgált.
– Ó, Ő már nagyon régen meghalt, még 1990-ben, rákban.
Azt hittem menten elájulok, akkor ezért nem találtam. Megkérdeztem hol nyugszik, megköszöntem és gyorsan letettem a telefont, nehogy megérezze, hogy sírva fakadok.
Akkor kezdődött a pokoljárás. Feltört belőlem a múlt. 48 év titka, mint a vulkán tört ki belőlem. A szívem megszakadt, a lelkem darabokra tört. Szinte minden napomat az önsajnálat és az elvesztése iránti bánat határozta meg. Nem tudtam ellátni, se a munkám, se a háztartást, a legminimálisabbra csökkent a napi tevékenységem és a gondolataim csak körülötte forogtak, már-már a családom se érdekelt.
Hamar rájöttem, ez így tarthatatlan, mindenki segítségét kértem, de senki nem értett meg igazán, mit kesergek a múlton, így pszichológushoz fordultam.
Végre elmondhattam mindent szégyen és lelkiismeret-furdalás nélkül, ami azért jól esett, főleg, hogy nem ítélt el, néhol még meg is rendült. A terápia a következő, írjak ki mindent magamból. Ezt tettem. Kezdetben csak pár oldal, de ahogy törtek fel az emlékek és az érzelmek, úgy sokasodott a mondani valóm. Hat év történését teljes egészében nem lehet elmondani, se leírni. Nem is lehet mindenre tisztán emlékezni és a világ összes papírja nem lenne elég hozzá. De ahogy kinyílt a lelkem egyre több és több emlék éledt meg, magam is csodálkoztam, hogy eseményeket magam előtt láttam és párbeszédeket szó szerint idéztem fel. Egyre jobban nyíltam meg, és egyre több ismerősnek tártam fel a múltam, akik akkor is ismertek, vagy azóta ismertek meg. Volt, aki elcsodálkozott, hogy tudtam titokban tartani, mert ő ugyan nem sejtett semmit. Volt, aki közömbösen közölte, az a múlt, azt felejtsd el. Volt aki átérezte a fájdalmam és megrendült. Viszont voltak, akiket annyira meghatott a történet, hogy azt javasolták írjam meg.
Valóságban egy szerelmi történet, mely tanár és diákja között szövődött, és bár a körülmények az akkori erkölcs és a nagy korkülönbség végett vetett a kapcsolatnak, de az érzelmeknek nem.
Lassan öt hónap alatt, az írás, az idő segítségével eljutottam oda, hogy túl kell lépni, le kell zárni végleg a múltat.
Tettem még egy kísérletet. Felvettem a kapcsolatot a gyerekével, és kértem meséljen az apjáról, esetleg küldjön képet róla, mert nekem csak egy képem maradt. Felzaklattam, de készséges volt. Elmondta, hogy nem éltek a szülei jó házasságban, a feleség elhanyagolta. Egyetlen kép maradt, amit halála előtt készített önmagáról és a hátára írta a nevem. Ő nem tudta kinek szól, de így már világos, hogy valójában nekem szánta. Ezután régi papírok között is kutatott, hátha talál még képet, de csak egy borítékot talált nekem címezve. Mindkettőt elküldte. A kép nagyon beszédes. Mindig értettem, hogy mit mond a szeme, és ez ma is így van. A levél, melyet akkor írt mielőtt végleg a kórházba ment búcsúlevél volt. három hét múlva eltávozott közülünk.
Tegnap a legjobb gyerekkori barátnőm férjének búcsúztatóján voltam, és bár nagyon szégyellem úgy éreztem Őt temetem, most adom meg neki a végtisztességet és könnyeim között végleg elbúcsúzom tőle.